Ladányi visszaadná a Mecseket — egy elképzelt túlvilági recenzió

Kattints a képre!

Valahol a Föld nevű bolygón

Kovács Gábor könyve megérkezett. Nem tudom, honnan.

A címe szerint valahonnan a Föld nevű bolygóról. Ez jó hely. Én is ott töltöttem az életemet, bár néha úgy éreztem, hogy egy másik bolygón vagyok, különösen amikor a költők egymásnak magyarázták, mi a költészet.

Kovács is szeret magyarázni.

Ez a baja.

Meg az erénye.

Mert van itt mindenféle nagy dolog: hit, Korán, emlékezés, tér, közelség, tudás, gyerekkor, Mecsek, dzsámi, Fudzsi-hegy, csillagpor, meg a törődés geometriája. Az ember már-már megijed, hogy mindjárt megkapja a világmindenség használati utasítását.

Aztán egyszer csak ott van a nagyapa.

„Nagyapám hangjában mindig volt valami távoli domboldal-nyugalom.”

Na, kérem.

Ezért érdemes volt a könyvet végigolvasni.

A „domboldal-nyugalom” nem magyaráz semmit. Nem akarja bebizonyítani, hogy a szeretet térforma, hogy az emlékezés palimpszeszt, hogy a világ helyek közötti átjárásokból áll. Csak ott van. És ettől igaz.

Kovács néha nagyon tudja ezt.

Máskor meg mintha nem bízna eléggé a saját versében.

„A törődés nem érzelem, hanem térforma.”

Szép mondat. Akár még igaz is lehet. Csak minek?

A versolvasó ember nem mindig akarja tudni, hogy a törődés micsoda. Néha elég neki, hogy valaki ott marad egy másik ember mellett. Aztán majd ő eldönti, hogy ez érzelem, térforma vagy egyszerűen csak emberség.

Kovács legjobb verseiben egyébként sincs szükség filozófiára.

„A kilincs még tudja, milyen volt a kezed. A pohár még emlékszik a számra.”

Itt már nincs mit hozzátenni.

Itt a tárgyak tudnak helyettünk.

A „Bibliográfia” különösen tetszik. Ladányi Mihály bibliográfiája tévedésből érkezik, verseskötet helyett, mint valami fegyelmi irat. Földszagú csalántea minden verse. Na, ez már beszéd. Itt végre nem kell megmagyarázni a költőt. Elég egy rossz postai küldemény, egy kis csalántea, meg az a kellemetlen érzés, hogy valakit azért figyelnek, mert fontos tudni, mit akarhat.

Aztán persze jön a Korán.

Kovács nem vendégként nézelődik az iszlámban. Ez becsülendő. Kérdez vele, és néha talán túl sokat is kérdez. De legalább nem kölcsönveszi, hanem megpróbál együtt élni vele.

A „Kitárás” című versben aztán megint eltalál valamit:

„Nem hittételeket várok. Csak a saját szavaidat.”

Ez már költészet.

Nem azért, mert vallásos. Hanem mert nem akar helyetted hinni.

Kovács Gábor könyvében sok a csend. Szerencsére.

És sok a gondolat is. Kevésbé szerencsére.

De a gondolatot még meg lehet bocsátani annak, aki közben észreveszi a világot.

A Mecseket például:

„A Mecsek nem hegy — a Mecsek egy gondolat.”

Ezt én talán visszaadnám neki azzal, hogy menjen ki egyszer a Mecsekre, és nézze meg, hogy hegy-e.

Mert a hegynek néha jobb dolga van, mint gondolatnak lenni.

De Kovács tudja, hogy honnan jön. A bányásztelep, a gyerekkor, a nagyapa hangja, a régi szőnyeg mintái, a kert, a félelem, a hit, az elveszett és visszaszerzendő dolgok mind ott vannak a könyv alatt. Ezért nem steril ez a költészet, még akkor sem, amikor Kovács néha túlságosan tisztára mossa a verseit.

A legjobb pillanataiban Kovács nem akar jobb költő lenni senkinél.

Csak néz.

És amikor néz, akkor jó.

Máté J. György utószavát viszont nem intézném el annyival, hogy „szépen összerakja", amit én inkább szétszednék. Ötven éve ismeri Kovácsot, és ennyi idő alatt látta megszületni és alakulni az életművet is. Észreveszi a visszatérő motívumokat, a régi és az új versek közötti kapcsolatokat, és olyan dolgokat is meglát, amelyeket maga a költő talán már nem vesz észre. A „palimpszeszt" meg az „emlékezés" nála nem díszes szavak: ezek mentén olvassa végig a könyvet.

Én csak annyit mondanék: jó, jó, de azért a Mecseket hagyjuk meg Mecseknek is.

A többit majd elintézi a Föld nevű bolygó.

Ha ugyan el nem rontjuk előbb.

Ladányi Mihály