Hogyan váltam göröggé Magyarországon

Görög portré, illusztráció / Képforrás: Pinterest

Athinával, a görög lánnyal, feleségem gyermekkori barátnőjével még a szűkös, fiatal házaspároknak épült kertvárosi garzonlakásunkban találkoztam először. Ma is jól emlékszem az általa készített cukkíni-lecsó sajátos ízére, pedig azóta több évtized is eltelt. Az ő egyénisége – bár később csak ritkán bukkant fel az életünkben – valahogy egy csapásra és magától értetődően megtestesítette számunkra a görögséget. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert más volt, mint az ismerőseink közül bárki.

Athina már itt, a mi kis vidéki városunkban született, miután szülei az 1950-es évek elején, a görög polgárháború szörnyűségei elől Magyarországon kerestek és kaptak menedéket. Azt szokták mondani, hogy az ember életében az első hét év a legfontosabb, sok minden eldől a későbbieket illetően. Nem tudom, ez mennyire igaz, de ha Athinára gondolok, nekem mindenesetre egy homokvihar jut eszembe. Valószínűleg már kiskorában is ilyen lehetett. Egy kis homokvihar.

Aztán idővel felnőtté cseperedett, én azonban néhány kósza történeten kívül sokáig nem tudtam róla semmi egyebet. Később persze annál többet. Athina állítólag nagy férfifaló hírében állt. Erről József, a tánctanár tudott a legjobban beszélni.

– Öregem, tudod te, milyen gyönyörű lány volt Athina fiatal korában? Igazi bombázó! – szokta mondani.

Én pedig csak mosolyogtam, és miközben megértően hallgattam Józsefet, arra gondoltam, hogy sohasem néztem úgy Atinára, mint aki méregetni kezdi benne a nőt. Talán mert szívből kedveltem, s a szív nem tűri a leskelődő méregetést.

Szívbéli szeretet ide vagy oda, egy alkalommal Athina egyenesen azzal állított be hozzánk, hogy milyen jó lenne, ha részt vennék a helyi nemzetiségi képviselőválasztáson. Nagy ugyanis a veszélye annak, hogy a városban élő két, helyesebben kettészakadt görög csoport közül nem a valódi, hanem az ál-görögök nyerik meg a választást.

Elállt a lélegzetem. Hogyan vehetnék részt én ilyesmiben, aki nem is vagyok görög nemzetiségű? És hogyan erősíthetném éppen én a valódi görögök csapatát az ál-görögökkel szemben?

– Egyszerű a dolog – válaszolta. – Csak felvételt kell kérned a görög nemzetiségi névjegyzékbe. Ha görögnek vallod magad, senki nem bírálhatja felül.

Bármennyire is szimpatikusak voltak számomra a görögök, teljességgel irracionálisnak tartottam Athina tervét. Ráadásul addig úgy ismertem őt, mint aki egészséges realizmusával a legkellemetlenebb helyzetekből is ki tudja menteni magát. Most viszont mintha egyik végletből a másikba esett volna. Ebben az új dimenzióban többre értékelte a bátorság hevületét, mint a valóságot. Miután előadta nagyszabású tervét, olyan ártatlanul nézett rám, mint a ma született bárány.

A kezdeti felindultság után egyszer csak lenyugodtam. Hogy milyen könnyen, azon magam is csodálkoztam. Alapvetően béketeremtő típus vagyok, ráadásul feltételeztem, hogy a másik oldal sem riad vissza az efféle sportszerűtlen cselekedetektől. Az eredeti és romlatlan emberi élet pedig, mint tudjuk, már a Paradicsomból való kiűzetés után megszűnt létezni.

Lassan elkezdtem játszani a gondolattal, sőt megpróbáltam valamiféle diákcsínyhez hasonló tréfának tekinteni a dolgot. Kezdő tanárként annak idején két kollégámat és barátomat is megvicceltem. Az egyiket hamis levélben egy londoni cigánytáborba invitáltam, a másikat a német DEFA filmstúdió nevében kértem fel tolmácsnak egy dokumentumfilmhez. Mindkét levelet képzelt tisztségviselő nevével írtam alá. A civilizált emberek ezt a játszadozást alighanem felelőtlenségnek tartanák. Ebben persze, bizonyos szempontból, egy cseppet sem tévednének.

Athina váratlan és abszurd felkérése tehát nem tűnt számomra egészen szentségtörésnek. Ezt azonban eszem ágában sem volt az orrára kötni. Hadd maradjon csak tudatlan az efféle dolgokban. Az igazság az, hogy egyensúlyozó természetem – más néven, más dimenzióban a lustaság bűne – azt diktálta: miért álljak, ha ülhetek is? Egy belső hang pedig, ahelyett hogy ellenállásra késztetett volna, egyre csak azt súgta: „Vedd könnyedén! Hűtsd le magad! Nyugalom!” Tisztában voltam vele, hogy akár igent, akár nemet mondok, attól még nem változik meg a világ.

Néhány hét múlva a helyi önkormányzattól levelet kaptam. A nyomtatvány fejlécén ez állt: NEMZETISÉGI VÁLASZTÓPOLGÁRKÉNT TÖRTÉNŐ NYILVÁNTARTÁSBA VÉTEL IRÁNTI KÉRELEM.

Ekkor tudatosodott bennem, hogy korábbi engedékenységemnek milyen következménye lehet. A személyes adatok után egy jelentős cikkelyhez érkeztem: „Kérem felvételemet a görög nemzetiség névjegyzékébe. Kijelentem, hogy a fent megjelölt nemzetiséghez tartozom.”

Ennek már fele sem volt tréfa. Még egyszer át kellett gondolnom, ki is vagyok én tulajdonképpen, és milyen jogon teszem azt, amit teszek.

Erre a kérdésre ma is meglehetősen egyszerű a válaszom. Néha olyan lehetőséggel találkozunk, amely egy pillanatra többet ígér annál, mint amit önmagunkról addig gondoltunk. Aztán vagy visszarettenünk tőle, vagy hagyjuk, hogy magával vigyen.

Az én hibám az – ha ez egyáltalán hibának nevezhető –, hogy másokkal együtt elhittem magamról: görög vagyok. Mindezt névvel és személyi igazolvány-számmal, tehát beazonosíthatóan tettem, így utólag csak magamnak kell elszámolnom vele. Ezt pedig örömmel teszem. Feltételezem ugyanis, hogy senkit nem sértene a világon, ha történetesen nem magyarnak, hanem görögnek születek. Csakhogy én nem görögnek születtem.

Ezek után természetesen részt vettem a szavazáson, és utólag sem támadt lelkifurdalásom. Ha jól tudom, a valódi görögök győztek. Lassan feledésbe merült az egész történet.

Csak sok-sok év múlva találkoztam vele újra. Egy barátom bizalmas elbeszéléséből megtudtam, hogy Athina annak idején nála is megjelent, és őt is megpróbálta rávenni ugyanerre a procedúrára. Mindketten jót nevettünk a két párhuzamos történeten. Én pedig egy kicsit meg is nyugodtam: úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki merő kalandvágyból és nemtörődömségből görögnek adja ki magát.

Végezetül persze mondhatnám, hogy mindenkiben van valami megfoghatatlan örökség a görögök szellemiségéből. Sokan tekintik az ókori Görögországot az európai kultúra bölcsőjének, de be kell vallanom, engem soha nem érdekeltek különösebben az efféle közhelyek. A görögséghez fűződő nietzschei vagy schilleri idealizmus is távol áll tőlem.

Természetesnek tartom, hogy a görögségről – akárcsak más nemzetekről – mindenkinek más jut eszébe. Van, akinek a mai görögök, másnak az antik kultúra és művészet nagy alakjai. Csakhogy ezek az elképzelések is tele vannak előítéletekkel és fantáziaképekkel. Az antik görögök sem voltak kevésbé emberek, mint mi: az athéniak és a spártaiak kölcsönös ellenszenve például aligha egyeztethető össze a tiszta, romlatlan kultúráról alkotott képünkkel.

Néha olyan szerepbe sodródunk, amelyet magunk sem tudunk komolyan venni, mégis nyomot hagy bennünk. Hogy ettől mások leszünk-e, vagy csak egy pillanatra másnak képzeljük magunkat, azt már nehezebb eldönteni.

Én mindenesetre egy ideig görög voltam Magyarországon.

Kovács Gábor