A szó értéke — széljegyzet

Ebben a széljegyzetben nem vallásokat szeretnék összehasonlítani. Inkább egyetlen emberi tapasztalatot szeretnék körbejárni: mit ér a tettünk akkor, ha nem érkezik rá visszhang. Azért fordulok három különböző hagyományhoz – a hindu bhaktihoz, a karma-jógához és a Koránhoz –, mert mindhárom más nyelven, más hangsúllyal közelít ahhoz a kérdéshez, amely az alkotásban is újra meg újra felmerül: lehet-e úgy adni, hogy az adás értéke ne a fogadtatásától függjön?

Ez számomra poétikai kérdés is. A vers, a könyv, a kimondott szó ugyanis mindig kilép abból, aki létrehozta. Megszólítani akar, de nem rendelkezhet afölött, hogy ki hallja meg, és mit kezd vele. Ezért az alkotásban is jelen van az odaadás és az elengedés feszültsége: fontos, hogy legyen címzettje a szónak, mégis el kell engednünk azt az igényt, hogy mi határozzuk meg a hatását.

Innen nézve a három hagyomány nem egyforma tanításokat képvisel, és nem is szeretném őket azonosítani egymással. Inkább három különböző fényforrásként tekintek rájuk, amelyek ugyanarra a kérdésre vetnek fényt. A bhakti az odaadás, a karma-jóga a cselekedet gyümölcsétől való szabadság, a Korán pedig a tiszta szándék felől közelít hozzá. Ami összeköti őket, az nem egy közös tanítás, hanem egy közös irány: a cselekedet értékének felszabadítása az emberi visszhang kényszere alól.

Az ember szeretné tudni, hogy amit tett, eljutott-e valakihez. Hogy a szava meghallgatásra talált-e, a segítsége számított-e, az alkotása megérintett-e valakit. A visszajelzés iránti vágy nem feltétlenül hiúság. Néha csak annak bizonyosságát keressük benne, hogy nem éltünk, szerettünk és dolgoztunk hiába.

De vajon lehetséges-e úgy cselekedni, hogy a tett értékét ne a visszhangja határozza meg?

A hindu bhakti hagyományában az odaadás azt jelenti, hogy az ember nem a jutalomért fordul az istenihez. Maga a kapcsolat, a szeretetteljes odafordulás válik a cselekvés értelmévé. A Bhagavad-gítá egyik központi tanítása, a karma-jóga pedig arra figyelmeztet, hogy cselekedjünk, de ne ragaszkodjunk a cselekedet gyümölcséhez.

A Korán más teológiai nyelven, mégis rokon irányban fogalmaz. A 76. szúra 9. verse szerint az igazak így szólnak: „Nem kérünk tőletek se viszonzást, se hálát.”

A mondat nem azt állítja, hogy a hála értéktelen. Azt mondja, hogy nem lehet a jó cselekedet feltétele. Az ember adhat úgy is, hogy nem vár cserébe semmit. A tett nem válik érvénytelenné attól, hogy nem érkezik rá válasz.

A rokonság azonban nem jelent azonosságot. A bhakti a szeretetteljes odaadás különböző formáit bontja ki; a Korán az egyetlen Isten iránti odaadást és a szándék tisztaságát hangsúlyozza. Az iszlámban az ikhlász, az őszinte, tiszta szándék azt jelenti, hogy a jó cselekedet végső irányultsága Isten felé mutat. A Korán 18. szúrájának 110. verse a jó cselekedetet az Istenhez való kizárólagos odafordulással kapcsolja össze.

Itt válik különösen érdekessé az elismerés kérdése. Vajon kinek a tekintete előtt szeretnénk igazolni magunkat? Annak az embernek a szemében akarjuk látni saját értékünket, akinek adtunk valamit? Vagy képesek vagyunk elfogadni, hogy a cselekedetünk értéke nem merül ki abban, amit mások észrevesznek belőle?

Ez az alkotásban is hasonlóképpen működik. Aki verset ír, könyvet készít vagy gondolatot fogalmaz meg, természetesen szeretné, ha valaki olvasná és megértené. A közléshez hozzátartozik a megszólítás vágya. De az alkotó nem rendelkezhet afölött, hogy ki hallja meg a szavát, és mit kezd vele. A mű elindul, és lassan függetlenedik attól, aki létrehozta.

Talán éppen itt ér össze a háromféle megközelítés: a bhakti odaadása, a karma-jóga eredményhez való ragaszkodástól való szabadsága és a Korán őszinte szándéka. Mindegyik arra kérdez rá, hogyan válhat a cselekedet többé a saját jutalmunk eszközénél.

A Korán ebben a kérdésben arra irányítja a figyelmet, hogy a cselekedet értéke nem az emberi elismerésben teljesedik be. A jó nem attól lesz jó, hogy valaki megköszöni, és nem válik értéktelenné attól, hogy senki sem vesz róla tudomást. A döntő kérdés az, milyen szándékkal cselekszünk, és képesek vagyunk-e a tettünket elengedni anélkül, hogy a visszhangjától várnánk az igazolását.

Az alkotó megszólít, aztán lemond a rendelkezés jogáról. A vers, a könyv, a kimondott szó kilép belőle, és saját útjára indul: lehet, hogy célba ér, lehet, hogy néma térben tűnik el. A tiszta szándék azonban nem a fogadtatásban méri magát. Amit őszintén adtunk, annak értéke nem attól függ, hányan hallották meg.

Talán ez a szabadság: elindítani a szót, és nem követelni tőle visszhangot. A tett akkor válik teljessé, amikor már nem a válaszért cselekszünk, hanem azért, mert tisztán akartunk adni.

Az iszlám ebben is középutat képvisel: nem követeli meg az emberi kapcsolatoktól való teljes elfordulást, de óv attól, hogy az ember saját értékét mások elismeréséhez kösse. Nem azt tanítja, hogy a visszajelzés iránti vágy eleve helytelen, hanem azt, hogy nem válhat a cselekedet végső mércéjévé. Lehet örülni a hálának, lehet elfogadni a szeretetet, és lehet remélni, hogy a kimondott szó eljut valakihez – de a jó szándék nem ettől válik valódivá.

Ez a középút egyszerre őrzi meg az emberi érzékenységet és a belső szabadságot. Nem kell érzéketlenné válnunk ahhoz, hogy ne függjünk mások tekintetétől, és nem kell lemondanunk a kapcsolódás vágyáról ahhoz, hogy tisztán cselekedjünk. Elég, ha megtanuljuk különválasztani a szándékot a következménytől, az adást a viszonzástól, a szó értékét a visszhangjától.

A cselekedet így nem azért lesz teljes, mert mindenki felismeri benne a jót, hanem azért, mert az ember a maga részét őszintén megtette. A többit rábízza Istenre, az időre és arra a láthatatlan útra, amelyen a szó akkor is tovább élhet, ha alkotója már nem tudja követni.

Kovács Gábor