Mi történik a versben? — Zemplényi ferenc emlékére
Vannak irodalomtörténészek, akik elrendezik a múltat, és vannak, akik újra mozgásba hozzák. Zemplényi Ferenc az utóbbiak közé tartozott. Nem egyszerűen adatokat, neveket, hatásokat és korszakokat kapcsolt össze: mérni próbálta a költészetet.
Rimay Jánosról (1570-1631) szóló tanulmányában különösen élesen látszik ez a törekvés. Európai összefüggésbe helyezi a magyar költőt: Balassi, Petrarca, Bembo, Du Bellay, Donne, Quevedo, Keresztes Szent János, George Herbert és Vondel között vizsgálja. De nem azért, hogy Rimayból utólag európai nagyságot faragjon. Ellenkezőleg: megmutatja, miben rokon velük, és miben marad el tőlük. Ez a tárgyilagosság ritka erény.
Zemplényi egyik legfontosabb felismerése, hogy Rimay gondolatilag modernebb, mint amilyen költői formáiban. Ismeri a sztoicizmust, a manierizmus világélményét, a zsoltáros vallásosságot, a természet és a világ romlottságának tapasztalatát. Mégis sokszor didaktikus marad. Nem annyira végigküzdi a gondolatot, mint inkább kijelenti a tanulságát.
Ezért különösen találó Zemplényi megfogalmazása: Rimay költészete „az állítások és nem a kiküzdött igazságok költészete”.
Talán itt kezdődik Zemplényi saját jelentősége is.
Mert ez már nemcsak Rimayról szól. Hanem arról, hogy mi a különbség gondolat és költészet között. A gondolat megmondhatja, mi az igazság. A költészetnek azonban meg kell teremtenie azt a helyzetet, amelyben az igazság megszületik. A valódi versben a költő sem feltétlenül tudja előre, hová jut. Van benne bizonytalanság, ellenállás, visszafordulás, feszültség. A gondolat nem kívülről magyarázza a verset: a versben történik meg.
Erre egészen más oldalról, de hasonló érzékenységgel figyelmeztet Keats negatív képesség-fogalma is: a költő egyik ereje éppen az lehet, hogy képes „bizonytalanságok, rejtélyek, kétségek között” maradni anélkül, hogy mindenáron azonnali magyarázatot keresne. Paul Valéry pedig a verset nem kész gondolat közlésének, hanem olyan nyelvi történésnek tekinti, amelyben a jelentés és a forma egymást alakítja. Mallarmé még radikálisabban fogalmaz: a vers nem egyszerűen közöl valamit, hanem hagyja, hogy a szavak között megszülessen valami, amit a prózai magyarázat éppen elrontana.
Innen nézve Zemplényi Rimay-kritikája messzebbre mutat a 17. századnál.
Azt kérdezi: megtörténik-e a gondolat a versben, vagy csak rákerül a versre?
Ezért különösen érzékeny a kompozícióra. Nem elég neki egy szép kép, egy erős metafora, egy művelt utalás. Azt kérdezi: mit csinál mindez a vers egészében? Szervezi-e a művet, vagy csak felvillan benne?
E ponton Zemplényi gondolata közel kerül a modern költészet egyik nagy tapasztalatához. Eliot A hagyomány és az egyéniség című esszéjében azt hangsúlyozza, hogy a költő nem elszigetelt hang, hanem egy egész hagyományban helyezi el saját művét. De ugyanilyen fontos nála az is, hogy a költészetben a gondolat, az érzelem és a forma nem választható szét egyszerűen. Valódi vers akkor születik, amikor ezek egyetlen költői szerkezetben válnak érzékelhetővé.
Nemes Nagy Ágnes költészetfelfogása is ide kapcsolható. Az ő tárgyiassága mögött ugyancsak ott van a fegyelem: a vers nem attól lesz személyes, hogy mindent elmond önmagáról, hanem attól, hogy a tárgyon, a képen, a pontos megfigyelésen keresztül engedi megszületni a személyes igazságot. Pilinszkynél pedig a kevés szó mögött olyan feszültség sűrűsödik, amelyet hosszú magyarázatokkal talán éppen elveszítene a vers.
És talán ezért is különös Zemplényi tanulmánya: egy régi magyar költőről beszél, de közben a költészet örök problémáját érinti.
Mennyi gondolat fér el egy versben?
És mikortól lesz a gondolat túl sok?
Mikor válik a műveltség költői erővé, és mikor puszta hivatkozássá? Mikor segít a metafora, és mikor takarja el azt, amit valójában nem tudunk kimondani?
Rimay esetében Zemplényi válasza szigorú. A szép képek gyakran „elvesznek” a hosszú strófák folyamában. A manierista kor nagy költői — Donne, Quevedo, Keresztes Szent János — a paradoxont, az antitézist, a concettót egész verset szervező erővé tudják tenni. Rimaynak ez ritkábban sikerül.
De éppen ebben rejlik Zemplényi kritikusi nagysága: nem a költő szándékát, hanem a mű teljesítményét vizsgálja. Ez a kritika nem kegyetlenség. Inkább tisztelet. Mert egy költőt akkor veszünk komolyan, ha nem akarjuk mindenáron megvédeni.
Zemplényi ezért nem Rimay nagyságát akarja bebizonyítani, hanem a helyét akarja megérteni. Rimay nem magyar Donne, nem magyar Quevedo, és nem valamiféle félbemaradt manierista zseni. Rimay Rimay: egy átmeneti korszak költője, Balassi örökségének továbbvivője, aki már egy új, nyugtalanabb Európa küszöbén áll, miközben költészete sokszor még a régebbi formák biztonságában marad.
Talán ezért olyan érdekes ma is.
És talán ezért fontos Zemplényi Ferenc is. Egy jó irodalomtörténész után nem feltétlenül tudunk többet az irodalomról. Másképpen látunk. Zemplényi ilyen ember volt.
Nem azt tanította meg, hogyan kell egy verset megfejteni. Hanem azt, hogy figyelni kell rá.
És amikor legközelebb egy verset olvasunk, talán már nem azt kérdezzük először, hogy mit jelent, hanem azt: mi történik benne?
Ez pedig talán a legszebb örökség, amelyet egy irodalomtörténész ránk hagyhat.
Kovács Gábor
Comments