Havi — Eszter története

Eszter történetét nem tudom úgy elmondani, mintha tudnám, mi lesz a vége.

Most már tudom, hogy meghalt.

És mégsem tudom elmondani a végét.

Mert bennem nincs vége.

Eszter negyvenegy éves volt. Jogász és újságíró. Szerette a szavakat, és értette a súlyukat. Tudta, hogy egy mondatnak következménye lehet, egy kimondott vagy leírt szónak pedig története.

Hogyan lehet néhány mondatba belefoglalni valakit, aki negyvenegy évig élt?

Nem lehet.

Lehet beszélni a foglalkozásáról, a munkájáról, az érdeklődéséről, a kapcsolatairól. Lehet emlékezni arra, amit mondott, amit írt, amit szeretett. De ezek mind csak részletek.

Pedig éppen a részletekben van ő.

Volt például egy mozdulata, amit ma is pontosan látok magam előtt: ahogy a dolgokat — legyenek azok élők vagy élettelenek — begörbített ujjaival finoman megfogta. Akkor talán észre sem vettem, hogy egyszer majd éppen ez fog hiányozni. Most már tudom, hogy az ilyen apróságokból áll össze valaki jelenléte.

Eszter nagyon szerette az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men) című filmet. Tizenhárom éves korában látta először az HBO-n, és később is vissza-visszatért hozzá. Tom Cruise volt benne az egyik kedvence; ő alakította Daniel Kaffee katonai ügyvédet. Soha nem mondta el, miért szerette ennyire ezt a filmet. Most, hogy már nincs itt, néha arra gondolok, talán azért, mert valami fontosat tudott arról, amit lehetetlennek érzünk.

A filmben van egy rövid szó, amely most különösen megmaradt bennem.

A tárgyaláson Kaffee egy addig figyelembe nem vett lehetőségről kérdezi az orvost:

Is it possible?

Az orvos válasza:

Possibly.

Lehetséges.

Talán.

Ez a „Possibly” nem ígéret. Nem bizonyosság. Csak egy apró rés azon, amit addig lehetetlennek láttunk.

Talán Eszter is ilyen volt.

Nem könnyen fogadta el, hogy valami nem lehetséges.

Inkább megpróbálta.

Egy ideig még úgy éltünk, ahogy az ember általában él: tervekkel, apró gondokkal, elintézendő dolgokkal. Aztán egyszer csak a legfontosabb dolog lett az, ami addig természetesnek tűnt: hogy Eszter itt van.

Azóta másképpen mérjük az időt.

Nem hónapokban, hetekben, napokban. Hanem egy-egy reggelben. Egy lélegzetben. Egy mondatban. Abban, hogy ma valamivel könnyebb volt. Abban, hogy a gyógyszer hatott. Abban, hogy a teste, amely annyi mindenen ment keresztül, még mindig válaszol.

És közben ott volt a félelem.

A félelemnek nincs nagy filozófiája. Nem lehet vele vitatkozni. Néha csak ül az ember mellett az ágy szélén. Néha éjszaka jön. Néha egy telefoncsörgésben.

Mégis volt valami, ami erősebb nála.

A jelenlét.

Eszter körül sok ember dolgozott: orvosok, nővérek, ápolók, barátok, családtagok. Mindenki tette, amit tudott. Az édesanyja küzdött érte a legelszántabban. Én pedig ott voltam mellette, amennyire csak tudtam. És közben kialakult egy különös, láthatatlan rend. Gyógyszereknek idejük volt, etetésnek ideje volt, levegővételnek, pihenésnek, ébredésnek.

Az élet ilyenkor egészen kicsire húzódik.

És talán éppen ezért válik láthatóvá.

Régen azt hittem, az élet nagy dolgokból áll. Most egyre inkább azt érzem, hogy az élet a részletekben van. Abban, hogy valaki megigazítja a párnát. Hogy valaki megkérdezi: „Kérsz még?” Hogy valaki nem megy el.

Eszter története ezért nekem nem csupán a betegség története.

A szeretet története is.

Azé a szereteté, amely ott maradt akkor is, amikor már nem tudott segíteni. Nem tudta megígérni, hogy minden rendben lesz. Csak azt mondta: itt vagyok.

És most, hogy Eszter meghalt, ez a mondat nem lett értelmetlen.

Talán éppen most lett igazán nehéz és igazán fontos:

Itt vagyok.

Eszter már nincs itt úgy, ahogy tegnap még itt volt. Nem tudok hozzá odalépni. Nem tudom megigazítani a párnáját. Nem kérdezhetem meg, kér-e még valamit.

De ami közöttünk történt, az tovább él.

Bennem tovább él.

Talán ezért fogok még sokáig beszélni hozzá. Nem hangosan feltétlenül. Néha csak egy gondolatban. Egy emlékben. Egy mondatban.

Én most az ő történetét próbálom elmondani.

De nem tudom lezárni.

Eszter az én lányom volt.

Ezért nem tudom azt mondani, hogy Eszter története véget ért.

Azt tudom mondani:

Eszter meghalt.

És azt is tudom:

bennem nincs befejezve.

Ezért következzék itt egy levél, amelyet nem is olyan régen írtam neki.

A családban csak én hívtam Havinak.

Havikám!

Köszönöm meglepő felvetésedet! Mármint, hogy írjam le, kislányként milyen volt a jellemed, kívülről nézve, ahogy én láttam…

Ami azt illeti, ennek megválaszolása egyáltalán nem gond számomra, sőt, ellenkezőleg: öröm. Talán meglepő, hogy elsősorban nem „apaként” kívánok válaszolni a kérdésedre, hanem úgy beszélek hozzád, mint egyik Buddha a másik Buddhához. Igazából mindig is egyenrangú barátomnak (Havi) tartottalak már szinte születésed óta. Mi ez, ha nem sorskapcsolat?!

Most megpróbálom röviden jellemezni a karakteredet kislánykorodban. Mindenekelőtt már egészen kis korodban kíváncsi, lényeglátó, szokatlanul éber és önálló okostojás voltál (és ezekben a rendkívüli tulajdonságokban egyáltalán nincs túlzás), tehát olyan valaki, aki egyszerűen tudni akarta, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak.

Ebből adódóan persze egyre jobb megfigyelővé is váltál, s már egészen korán képes voltál komplex elméleteket kidolgozni annak érdekében, hogy megértsd, átlásd a dolgokat a maguk legbelsőbb valójában.

Hogy konkrét példát is mondjak, olyan „objektív” dolgokban kerestél menedéket (vagy sokkal inkább támaszt!) jogi tanulmányaid előtt és közben, mint a perbeszédek tanulmányozása!

Mi mozgatja a gonosztevőket rémtetteik közben? Hogyan lehet visszás helyzetekben az igazságot megtalálni és megvédeni? Vagy — valami egészen más — hogyan lehet Tahitin önfeledten, a tenger közvetlen közelében élni?

Mivel a kagylók és a kövek is egy örökség részei.

Hát, röviden ennyi.

Kovács Gábor