Amire támaszkodni lehet – Koráni jegyzet

Iszlám kalligráfia, illusztráció / Képforrás : Pinterest

A Korán egy nehéz helyzetben különös egyszerűséggel jelöli meg, mire támaszkodhat az ember:

„Kérjetek segítséget türelemmel és imával.” (Korán 2,153)

Türelemmel és imával.

Mintha két oszlop állna egymás mellett. Az egyik bennünk van, a másik rajtunk kívülre mutat.

A ṣabr, amelyet általában türelemnek fordítanak, ennél többet jelent. Állhatatosságot, kitartást, önmagunk megtartását is. A várakozás itt belső munka: az ember igyekszik egyben maradni, miközben telik az idő, és a nehézség újra meg újra próbára teszi.

Van olyan türelem, amely nem csendes.

A félelem, a fájdalom és a türelmetlenség ugyanúgy jelen lehet benne. A türelmes ember ezek között is megpróbál a helyén maradni.

A Korán később ezt mondja:

„Bizony, Allah a türelmesekkel van.” (Korán 2,153)

Ez a mondat számomra fontosabb annál, mint hogy a türelem végén valamilyen jutalom várna.

A szöveg itt nem ígéri meg a kívánt kimenetelt. Egy másik fajta bizonyosságot ad: vele van.

Mintha a segítség első formája maga a jelenlét volna.

Az ember sokszor azért akarja tudni, mi lesz, mert fél attól, hogy nem tudja. A jövő bizonytalansága ilyenkor szinte nagyobb tehernek tűnik, mint maga a jelen. A türelem visszahoz ebbe a pillanatba.

Nem oldja meg a holnapot.

Csak lehetővé teszi, hogy eljussunk odáig.

És itt lép mellé az ima.

A ṣalāt szavakból és mozdulatokból áll: felállás, meghajlás, leborulás, majd ismét felállás. Van benne valami a test emlékezetéből. Az ember egész lényével mondja ki, hogy van nála nagyobb valóság.

Talán ezért különös pár a türelem és az ima.

A türelem megtanít megmaradni.

Az ima megtanít elfordulni önmagunktól.

Az egyik a jelenhez köt, a másik megnyit valami felé, amit nem tudunk birtokolni.

És az ima sem feltétlenül kérés.

Lehet figyelem.

Lehet hála.

Lehet puszta jelenlét Isten előtt, amikor már nincsenek megfelelő mondatok.

Van, amikor az ember nem tud mást mondani, csak annyit:

Itt vagyok.

Talán ez is ima.

A Korán azt mondja:

„Emlékezzetek rám, és én emlékezem rátok.” (Korán 2,152)

Az ima ebben az értelemben kapcsolat. Nem kell mindent elmagyarázni. Nem kell pontosan megfogalmazni azt sem, amit érzünk. Elég lehet visszatalálni ahhoz a jelenléthez, amelyben a kimondatlan dolgoknak is helyük van.

A nehéz élethelyzetekben különösen világossá válik, milyen kevés dolog van, amit valóban kézben tudunk tartani.

Nem tudjuk megszabni az időt.

Nem látjuk előre a következő napot.

Nem tudjuk levenni a másikról a fájdalmat.

És vannak pillanatok, amikor még a saját erőnkben sem bízhatunk egészen.

Ilyenkor marad valami nagyon egyszerű:

megmaradni és odafordulni.

Türelem és ima.

A türelem együtt tud élni a fájdalommal.

Az ima helyet ad a félelemnek is.

Közben lassan megszülethet bennünk az a bizonyosság, hogy egyik érzés sem mondja ki az utolsó szót.

A Korán egy másik helyen így fogalmaz:

„Bizony, a nehézséggel együtt van a könnyebbség.” (Korán 94,5–6)

Nem azt mondja, hogy a nehézség után egyszer majd talán eljön a könnyebbség.

Együtt.

Mintha a kettő már most is ugyanabban a valóságban volna jelen, csak mi többnyire a nehézséget látjuk.

Talán ezért nem kell mindig azonnal megoldást keresnünk.

Van, amit meg kell oldani.

Van, amit el kell hordozni.

És van, amit Isten elé kell tenni.

Amikor az ember türelmesen vár, és közben imádkozik, valami lassan megváltozik benne. A körülmény talán ugyanaz marad. A félelem is visszatérhet.

Mégis változik a viszonya ahhoz, amit nem tud megváltoztatni.

Talán ez a ṣabr egyik legmélyebb értelme: jelenlét a bizonytalanságban, kitartás akkor is, amikor még nem látszik a következő lépés.

És talán ez az ima egyik legmélyebb értelme is: belépni a valóságba úgy, hogy közben tudjuk, van Valaki, akihez fordulhatunk.

Amire támaszkodni lehet, végül nem sok.

Egy lélegzet.

Egy következő lépés.

A türelem, hogy megtegyük.

Az ima, hogy ne egyedül tegyük.

Amikor már nem tudom, mire támaszkodjam,

maradok.

És imádkozom.

Kovács Gábor