A többnejűség koráni és poétikai szempontból
Bevezetés
Van egy kérdés, amelyet általában erkölcsi, társadalmi vagy történeti szempontból szoktak feltenni: miért engedi meg a Korán a többnejűséget?
Én most másfelől közelítenék.
Nem azt kérdezem elsőként, hogy a többnejűség jobb vagy rosszabb forma-e a monogámiánál, hanem azt: milyen szerkezetet látok benne, ha poétikai alakzatként olvasom?
Ez természetesen már nem egyszerűen a Korán állítása, hanem egy olvasat. Egy kísérlet arra, hogy a koráni rendelkezés mögött megjelenő arányt, rendet és kapcsolatot egy másik nyelven — a költészet nyelvén — is megpróbáljam érzékelni.
1. A koráni kiindulópont
A Korán a Nők szúrájának 3. versében a többnejűséget az árvákhoz és az igazságossághoz kapcsolódó összefüggésben említi. Kettőt, hármat vagy négyet lehet feleségül venni, de ha valaki attól fél, hogy nem tud igazságosan bánni velük, akkor egyet.
Ez fontosabbnak tűnik számomra, mint maga a szám.
A szöveg nem egyszerűen lehetőséget ad, hanem azonnal mellé teszi az arány kérdését.
A több kapcsolat tehát csak akkor tartható fenn, ha a kapcsolatokat igazságosság, felelősség és gondoskodás tartja össze.
A 4:129 még tovább viszi ezt a feszültséget: az ember nem képes teljesen egyenlően bánni a feleségeivel, még akkor sem, ha erre törekszik. A figyelmeztetés itt nem a tökéletes egyenlőség ígéretéről szól, hanem arról, hogy ne forduljon teljesen egyik felé, miközben a másikat függő helyzetben hagyja.
Ez számomra már önmagában poétikai kérdéssé válik:
hogyan lehet több kapcsolat között úgy megőrizni az arányt, hogy egyik se vesszen el a másikban?
2. Horizontális és vertikális tér
Innen nézve a monogámia és a többnejűség két különböző térformaként is elképzelhető.
A monogámia koncentrált szerkezet.
Egyetlen másik ember köré rendeződik a figyelem, a hűség, a gondoskodás, az intimitás. Mintha lenne egy belső tengely, amely körül a személyes világ mozgása történik.
Ezért nevezném vertikális térnek.
Nem azért, mert magasabb rendű, hanem mert egyetlen kapcsolaton keresztül halad lefelé: a mélység felé.
A többnejűség ezzel szemben horizontális tér.
Több kapcsolat van jelen egyszerre. A figyelem megoszlik. A felelősség nem egyetlen relációban koncentrálódik, hanem több irányban kell fenntartani az egyensúlyt.
Ezért itt nem elsősorban a mélység a kérdés, hanem a többszólamúság aránya.
Talán úgy lehetne mondani:
a monogámia egy hang mélysége, a többnejűség több hang egyidejűsége.
De több hangból még nem lesz harmónia.
Ahhoz arány kell.
3. A többnejűség mint polifonikus forma
Ha poétikai alakzatként gondolok rá, a többnejűség egyfajta polifónia.
Több hang szól egyszerre.
Több élet, több érzékenység, több szükséglet, több irány.
És éppen ezért nagyobb a veszélye is annak, hogy valamelyik hang elnémul.
A forma akkor marad egyben, ha egyik kapcsolat sem válik puszta mellékszólamává.
Ezért különös módon a többnejűség kérdésében nem a sokaság válik számomra érdekessé, hanem az arány.
A sok önmagában még nem bőség.
A sok akkor válik renddé, ha a részek között kapcsolat van.
Talán ez az egyik legmélyebb matematikai és poétikai tapasztalat is: nem az elemek száma teremti meg a formát, hanem a közöttük lévő viszony.
4. A szabadság és az arány
Innen nézve a szabadság sem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember azt tehet, amit akar.
A szabadság lehet az is, hogy képes egy adott rendszerben felelősen jelen lenni.
A koráni szövegben a többnejűség lehetősége ezért az igazságosság követelményével együtt jelenik meg. Nem az érzelmi korlátlanság képét látom benne, hanem egy szabályozott kapcsolati teret, amelynek megvan a maga határa és kockázata.
És éppen ez a határ teszi érdekessé.
Mert ahol több kapcsolat van, ott több arányt kell egyszerre megtartani.
A kérdés tehát nem pusztán az:
hányan vannak?
Hanem:
megmarad-e közöttük a rend?
5. Miért nem egyszerűen monogám a koráni kép?
Itt óvatos lennék azzal a kijelentéssel, hogy a Korán „a monogámia helyett” a többnejűséget választaná.
A szöveg ennél összetettebb.
A 4:3 egy meghatározott társadalmi és erkölcsi összefüggésben beszél róla, az árvákkal való igazságos bánásmód kérdésével együtt. Ugyanakkor ugyanebben a versben ott van a korlátozás is: ha az igazságosság nem biztosítható, akkor egyetlen feleség.
Ezért én nem azt mondanám, hogy a Korán „a társadalmi struktúrát választja a személyes mélység helyett”.
Inkább azt, hogy egy másik dimenziót is láthatóvá tesz.
A monogámia a koncentráció tapasztalatát teszi erőssé.
A többnejűség a megosztott felelősség és az arány tapasztalatát.
Az egyikben a centrum kérdése válik hangsúlyossá.
A másikban a hálózaté.
És talán mindkettő ugyanarra a kérdésre fut ki:
hogyan lehet úgy jelen lenni egy kapcsolatban, hogy közben ne veszítsük el annak arányát?
6. A túlvilág képei
A túlvilágról szóló koráni képek még tovább tágítják ezt a kérdést.
A Korán több helyen beszél a Paradicsom társairól, a ḥūr-okról és a tisztaság, szépség, közelség képeiről. Például a 55. szúra 56. és 72. verse is ilyen képeket használ.
De itt különösen fontosnak érzem, hogy ne mondjam: a Korán „túlvilági többnejűséget ígér”.
Ez már egy konkrét értelmezés lenne, miközben maga a koráni képvilág ennél tágabb és költőibb.
Engem inkább az érdekel, hogy mi történik, ha ezeket a képeket nem társadalmi intézményként, hanem a teljesség képeiként olvassuk.
A földi világban minden kapcsolat sérülékeny.
Az arány elmozdul.
A figyelem elfárad.
Valaki többet kap, más kevesebbet.
A túlvilág képe viszont éppen ennek a hiánynak a megszüntetését jeleníti meg: a teljességet, amelyben nincs veszteség.
Poétikailag ez sokkal érdekesebb számomra, mint maga a többnejűség kérdése.
Mi történik egy olyan térben, ahol már nem kell félni az arány elvesztésétől?
7. Egyetlen csillag és egy galaxis
Innen jutok el ahhoz a képhez, amely számomra az egész gondolatot összefogja.
A monogámia lehet egyetlen csillag.
Egyetlen fénylő centrum, amely körül a belső világ rendeződik.
Nem sok csillag, hanem egyetlen stabil mag.
A többnejűség pedig lehet galaxis.
Sok fény, sok centrum, sok egymással kapcsolatban álló mozgás.
De a galaxis sem egyszerűen attól lesz galaxis, hogy sok csillag van benne.
A rendet a viszonyok hozzák létre.
A távolságok.
A gravitáció.
A mozgások aránya.
Ezért a metafora számomra nem arról szól, hogy melyik forma „jobb”.
Hanem arról, hogy másféle rendet látunk bennük.
Az egyik a koncentráció rendje.
A másik a sokaság rendje.
Az egyikben egy centrum körül rendeződik a világ.
A másikban több centrum között jön létre valamiféle egyensúly.
És mindkettőben ugyanaz a veszély:
ha az arány eltűnik, a forma szétesik.
8. A belső gravitáció
Talán ezért érdekel végül mégis inkább a gravitáció.
Nem a szerelem felszíni intenzitása.
Nem a vágy.
Nem is a társadalmi forma önmagában.
Hanem az a láthatatlan erő, amely egy rendszert egyben tart.
A monogámia esetében ez lehet egyetlen centrum belső gravitációja.
A többnejűség esetében sok kapcsolat összehangolásának gravitációja.
Az egyik koncentrál.
A másik eloszt.
Az egyik lefelé vezet a mélységbe.
A másik oldalirányban nyitja ki a teret.
És talán éppen itt találkozik a poétika a matematikával.
Egy alakzat nem attól lesz szép, hogy sok eleme van, és nem is attól, hogy kevés.
Hanem attól, hogy az elemei között rend van.
Ez a rend nem feltétlenül látható.
Ahogy a gravitáció sem látható.
Csak abból tudjuk, hogy jelen van, hogy a dolgok nem esnek szét.
Talán a kapcsolatokban is ez a döntő.
Nem az, hogy egy vagy több.
Hanem hogy van-e közöttük olyan erő, amely megtartja őket.
A kérdés végül nem a sokaság vagy az egyetlen mellett szól.
A kérdés az arány.
A centrum.
A figyelem.
És az a láthatatlan rend, amelyben egyik ember sem válik a másik ember árnyékává.
Talán ezért lehet a monogámia és a többnejűség két különböző térforma.
Vertikális és horizontális.
Egyetlen centrum és több centrum.
Mélység és többszólamúság.
De a poétikai törvény ugyanaz:
ha az arány elveszik, a forma szétesik.
Kovács Gábor
Comments