A szó elindul. És nem tudhatjuk, hol ér földet — Koráni jegyzet
A visszajelzés vagy az elismerés igénye talán az egyik legnehezebben elengedhető emberi vágy.
Nem feltétlenül a dicséretre vágyunk. Néha csak arra, hogy valaki észrevegye, amit tettünk. Hogy visszaszóljon. Hogy azt mondja: igen, láttam. Értettem. Fontos volt.
Talán éppen ezért olyan nehéz elengedni.
A Korán több helyen is visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy a cselekedet értéke nem a kapott viszonzásból származik. A 76. szúra egyik mondata szinte kegyetlenül egyszerű:
„Azért etetünk titeket, hogy Allah kedvében járjunk. Nem kérünk tőletek se viszonzást, se hálát.”
(Korán 76:9)
Nem a köszönetért adunk.
Ez első hallásra szinte embertelenül magas mérce. Hiszen a köszönet jólesik. Az elismerés megerősít. A visszajelzés azt az érzést adja, hogy nem beszéltünk, nem írtunk, nem szerettünk, nem dolgoztunk hiába.
De éppen itt kezdődik valami más.
Mi történik akkor, ha a cselekedet értékét már nem a visszhangja határozza meg?
A Korán egy másik helyen így fogalmaz:
„Mit a jóból áldoztok, azt magatoknak (áldozzátok).
(Korán 2:272)
Mintha azt mondaná: amit adsz, az közben téged is alakít. Az adás nem feltétlenül tranzakció. Nem azért történik, hogy egyszer majd visszakapj valamit — akár pénzt, akár hálát, akár jó hírnevet.
És talán ugyanez igaz a szavakra is.
Egy versre. Egy könyvre. Egy gesztusra. Arra, amit valaki hosszú ideig és csendben próbál létrehozni.
Az ember persze szeretné tudni, hogy eljutott-e valakihez. De van egy pont, ahol a kérdés már nem az, hogy ki látta, hanem hogy miért tetted.
A Korán ezt még radikálisabban fogalmazza meg:
„Ki reméli Ura találkozóját, vigyen véghez jó cselekedetet, és ne társítson Ura szolgálatához senki mást.”
(Korán 18:110)
Számomra a „ne társítson senki mást” itt különös fényt vet az elismerésvágyra. Mintha az embernek nemcsak a cselekedetét, hanem a tekintetét is meg kellene tisztítania: kitől várja, hogy igazolja őt.
Talán az elismerés iránti vágy legmélyén nem is hiúság van, hanem bizonytalanság.
Jól csináltam?
Van értelme?
Látták?
Érdemes volt?
Ezek emberi kérdések. Nem kell szégyellni őket.
A szabadság talán ott kezdődik, amikor már nem szükséges minden kérdésre kívülről választ kapnunk.
A Korán nem azt mondja, hogy ne örüljünk a köszönetnek. Inkább egy másik helyre teszi a súlypontot. Ne a köszönetből tudd meg, hogy értékes volt-e, amit tettél.
És talán ez az elengedés valódi formája.
Nem az, hogy többé nem várunk semmilyen visszajelzést.
Hanem hogy nem attól függünk.
Elvégezzük, ami ránk tartozik. Kimondjuk, amit igaznak érzünk. Megírjuk, ami bennünk megszületett. Odaadjuk, amit adni tudunk.
Aztán elengedjük a visszhangot.
A szó elindul.
És nem tudhatjuk, hol ér földet.
Kovács Gábor
Comments