Tengely és seb — széljegyzet az iszlám és a kereszténység poétikájához

Illusztráció / Képforrás: Pinterest

Lehet-e azt mondani, hogy az iszlám poétikailag férfiasabb, mint a kereszténység?

A kérdés első hallásra talán zavarba ejtő. A „férfias” és „nőies” vallási kategóriaként könnyen félrevezetővé válhat. Itt azonban nem a hívőkről, még csak nem is a vallások társadalmi berendezkedéséről van szó, hanem valami szűkebbről: a vallási képzelet, a nyelv és a szimbólumok karakteréről.

Ebben az értelemben az iszlám valóban hathat férfiasabbnak.

A Korán hangjában gyakran erősen jelen van a kijelentés, a felszólítás, a figyelmeztetés és a mérték. Nyelve ezért sokszor nem annyira egy belső lelkiállapotot beszél el, mint inkább helyzetbe állítja az embert.

Ez a poétika számomra a rend, a fegyelem és a mérték poétikája. Van benne valami kemény és egyenes. Az ember előtt áll Isten nagysága, és az ember tudja, hogy van helye a világ rendjében. A transzcendencia itt gyakran nem bensőséges, hanem fenséges, távoli és megrendítő.

A kereszténység más hangsúlyokat is előtérbe állít. A keresztény képzelet középpontjában ott van a megtestesülés: Isten belép az emberi testbe, megszületik, szenved, meghal. A kereszt ezért nem egyszerűen a hatalom vagy a rend jele, hanem a seb, a kiszolgáltatottság és az önátadás képe is. A keresztény teológiai hagyományban Isten szenvedésének és az emberért vállalt áldozatnak különösen erős szerepe alakult ki.

Innen nézve a két vallás poétikai hangsúlya valóban eltérhet.

Az iszlám inkább a rend, a mérték, a fegyelem és a fenség felől szólhat férfiasabban. A kereszténység inkább a megtestesülés, a seb, az áldozat, az irgalom és a bensőségesség felől mutathat másfajta érzékenységet.

De ez csak a kép egyik fele.

Mert az iszlám költészetének története éppen azt mutatja meg, milyen gyorsan felbomlik minden ilyen egyszerű kettősség. A szúfi költészetben az isteni szeretet, a vágy, a hiány, az egyesülés és a szépség olyan gazdag nyelvet teremtett, amelyet nehéz volna egyszerűen „férfiasnak” nevezni. Annemarie Schimmel, német iszlámkutató egész munkásságának egyik fontos tanulsága, hogy az iszlám misztikus költészetében a szent és az érzéki nyelv gyakran egymásba játszik. Rúmi, Ibn Arabi vagy a perzsa költészet egész hagyománya nélkül az iszlám poétikájáról alkotott képünk szükségképpen csonka lenne.

Schimmel külön is foglalkozott az iszlám spirituális hagyomány női és feminin szimbolikájával, hangsúlyozva, hogy a női képeknek és a feminin nyelvnek jelentős szerepe van benne (Meine Seele ist eine Frau, 1990).

Ezért talán pontosabb lenne azt mondani: az iszlámnak van egy erősen férfias poétikai arca.

És a kereszténységnek is.

A pusztaságba vonuló Krisztus. Keresztelő János. A vértanú. A szerzetesi élet. A kísértéssel szembenéző ember. A kereszt hordozása. A kereszténységben is ott van a fegyelem, az erő, a próbatétel és a keménység.

Alapvetően tehát nem két nemet kell szembeállítanunk. Inkább két hangsúlyt.

Az egyik azt kérdezi: hogyan állhatok meg Isten előtt?

A másik: hogyan engedhetem be Istent magamba?

Az egyikhez közelebb állhat a mérték, a rend és a meghajlás.

A másikhoz a megtestesülés, a seb és az ölelés.

Egy nyitott szellemű olvasónak éppen ezért érdemes a kettő között állni: az egyik a tengelyt mutatja, a másik a sebet.

Kovács Gábor