A bibliai hagyomány koráni újraértelmezése — jegyzet

A Korán és a Biblia viszonyát nem pontos úgy leírni, mintha a Korán egyszerűen „újraírná” a Bibliát. A kapcsolat ennél összetettebb. A Korán saját magát az Ábrahámig visszanyúló egyistenhit és a korábbi prófétai kinyilatkoztatások folytatásában helyezi el. Mózest, Dávidot, Ábrahámot, Noét és más alakokat ezért nem idegen szereplőkként, hanem ugyanazon isteni üzenet prófétáiként mutatja be. A korábbi kinyilatkoztatásokra Tóraként, Írásként vagy Evangéliumként is hivatkozik.

Ugyanakkor a koráni elbeszélés nem azonos az ószövetségivel. A közös történeteket saját teológiai hangsúlyaival adja elő, gyakran tömörebb, ismétlődő elbeszélésekben. Ádám, Noé, Ábrahám, József vagy Mózes története így nem egyszerűen egy korábbi szöveg másolata, hanem a koráni üzenet része: a hit, az engedelmesség, az isteni útmutatás, az emberi tévedés és a megtérés kérdése.

Fontos különbség az is, hogy a Korán sok esetben nem az Ószövetség pontos szövegével áll párbeszédben, hanem a késő ókori zsidó és keresztény hagyományok szélesebb világával. Egyes koráni történetek olyan részleteket is tartalmaznak, amelyek nem találhatók meg a héber Bibliában, hanem későbbi zsidó, keresztény vagy más közel-keleti hagyományokkal rokoníthatók.

Ezért pontosabb „koráni újraértelmezésről” beszélni, mint egyszerű újraírásról. A Korán átveszi a korábbi szent hagyomány nagy alakjait és történeteit, de új összefüggésbe helyezi őket. A történet így egyszerre marad ismerős és válik új jelentésűvé.

Ábrahám példája különösen jól mutatja ezt. Az Ószövetségben Ábrahám történetének központi elemei a szövetség, az ígéret, a leszármazás és Isten ígéreteinek beteljesedése. A Koránban Ábrahám alakja erőteljesen kapcsolódik a tiszta egyistenhithez és a bálványoktól való tudatos elforduláshoz. A hangsúly tehát eltolódik, miközben ugyanaz a nagy hagyomány tovább él.

Mózes története még szemléletesebb. A Korán újra és újra visszatér Mózeshez és a fáraóval való szembesüléséhez. Ezek az ismétlések minden alkalommal más oldalát emelik ki a prófétai küldetésnek, az engedetlenségnek, az isteni segítségnek és az ember felelősségének.

Jézus alakja még egyértelműbbé teszi ezt a sajátos viszonyt. A Korán Jézust – ʿĪsā – prófétaként és Messiásként mutatja be, Máriát pedig kiemelt tisztelettel övezi. Jézus története számos ponton kapcsolódik az evangéliumi hagyományhoz, miközben a Korán saját teológiai összefüggésbe helyezi.

Így a koráni történetmondás nem egyszerűen a múlt alakjait veszi át: a Korán felfogása szerint ugyanabban a prófétai hagyományban látja őket, amely Ábrahámtól Mózesen át Jézusig, majd Mohamedig húzódik.

A Korán tehát nem kívülről tekint az Ó- és Újszövetségre. A bibliai hagyomány szereplőit és alapmotívumait saját kinyilatkoztatási keretében értelmezi újra. A közös hagyomány nem változatlanul kerül át a Koránba, hanem új teológiai hangsúlyokat kap.

A régi történet így nem pusztán megismétlődik.

Új összefüggésben kap új jelentést.

Talán ez a koráni újraértelmezés egyik legfontosabb sajátossága. A Korán nem engedi, hogy a régi történetek puszta kulturális emlékké váljanak. Visszahozza őket a jelenbe. Ádám története így nem csupán Ádámról szól, Ábrahámé nem csupán Ábrahámról, Mózesé pedig nem csupán Mózesről. Mindegyikben ott van az ember saját helyzete: a választás, a tévedés, a bizalom, a türelem, az elfordulás és a visszatérés lehetősége.

Ezért érzem úgy, hogy a Korán nem egyszerűen újrameséli ezeket a történeteket. Inkább újra kérdez velük.

A régi történet egyszer csak jelen idejűvé válik.

És talán éppen ez az újraértelmezés valódi értelme: nem megváltoztatni a múltat, hanem megváltoztatni a tekintetet, amellyel a múltat olvassuk.

Kovács Gábor