Julie Otsuka: Buddha a padláson. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető Kiadó, Budapest, 2022, 160 oldal.
Buddha a padláson (The Buddha in the Attic) ez a címe Julie Otsuka könyvének. Nem mintha Buddha tanításaival vagy életrajzával lenne kapcsolatban, egész másról szól.
Az 1962-ben született szerző egyébként nem Japánban, hanem Kaliforniában született és nőtt fel. Miután a Yale Egyetemen művészetet tanult, több évig festői karriert folytatott, majd később az írás felé fordult. MFA diplomáját (Master of Fine Arts) a Columbia Egyetemen szerezte meg. Nagyapját a Pearl Harbor-i bombázás utáni napon letartóztatta az FBI, mint feltételezett Japán kémet, anyja, nagybátyja és nagymamája pedig három évet töltött egy fogolytáborban az utahi Topazban.
Otsuka könyvének története egy hajónyi, „postán rendelt” japán nőről szól, akik a 20. század első felében érkeztek az Egyesült Államokba, hogy ott találkozzanak leendő férjükkel, akiket addig csak fényképen láttak (amely fényképekről hamar kiderül, hogy a valósághoz nem sok közük van). „Otsuka megmutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és gyereknevelést, az idegenséget és a Pearl Harbor utáni időszakot is”, fogalmaz a könyv fülszövegének szerzője. Otsuka “eltűnéstörténete” tehát éppen abban az időszakban játszódik, amikor az árulónak hitt személyeket (jelen esetben a japánokat) kitaszítja az amúgy is óvatos, gyanakvó és gyűlöletre könnyen kapható amerikai társadalom, így először csak a japán férfiak, majd egész japán családok tűnnek el nyomtalanul.
A regény első két mondatában minden benne van, ami Julie Otsuka elbeszélő stílusát a továbbiakban jellemzi: “A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú, fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak.” Ez a szokatlan, többes szám első személyben való megszólalás - amely egészen a regény végéig kitart - sajátos hatással van az olvasóra. Mintha az egyéninél egy nagyobb, erősebb, olykor szinte testen kívüli (pontosabban az egyéni én helyett több ént egyesítő) hangot hallana, melyben mélyebbek és szélesebbek az empátia regiszterei, mert a szerző érzékeny, nőies leleménnyel az első pillanattól egyfajta kollektív tudás szócsövévé, ha tetszik, tolmácsává válik. A többes számú, harmadik személy (“mi”) mágikus módon a szöveg többi részére is kiterjeszti a valódiság általa keltett érzetét, s a szövegösszefüggéseket olyan ismertetőjeggyel ruházza fel, mintha maga is “csinált” lenne és így mintegy - a némák (az alárendeltek) megszólaltatásában - a történet újrateremtődik.
Az 1908 és 1920 között az Egyesült Államokba és Kanadába bevándorolt nők többségében tehát olyan japán férfiakhoz mentek feleségül, akik már letelepedtek ezekben az országokban és akik óriási nehézségekbe ütköztek a családalapítás terén, mind az erős faji előítéletek, mind a túlnyomórészt férfi bevándorlás miatti aránytalan női arány miatt. A házasságokat valójában azok a profi (többnyire japán) párkeresők vagy házasságközvetítők kötötték, akik képek és levelek cseréjével tulajdonképpen a 16. század óta Japánban létező párkeresési hagyományt folytatták.
Természetesen a japán férfiak saját vonzerejüket illetően gyakran túloztak, s hamis fényképeket küldtek a feleségjelölteknek a siker reményében. A hazugság persze abban a pillanatban lelepleződött, ahogy a nők először betették a lábukat leendő férjük lakásába. Bár nagyon valószínű, hogy a nők sem voltak mindig teljesen őszinték az előzetes bemutatkozást illetően.
A mennyasszonyok persze nem tudhatták, hogy miféle elnyomatás és viszontagságos, más szóval rabszolga élet vár majd rájuk. Az amerikai faji előítéletek ugyanis meglehetősen elszigetelték őket, amely elszigeteltségből férjükkel egyetemben életük végéig nem tudtak kitörni. A radikális másság Levinas „rejtélyhez való viszonynak” nevezi újra és újra felszínre hozza az irracionális félelmeket és kölcsönös gyanakvásokat mindkét oldalon. Az elsöprő túlerő persze mindvégig az amerikaiak oldalán áll. Ezért nem túlzás az egyes ember személyes sorsát illetően azt állítani, hogy “a porszem tovább él, ha szántóföldre hull; elvész, ha a tengerbe esik.”
Mindebből persze az is világossá válhat, hogy hogyan került a címben szereplő Buddha a padlásra. A „Buddha” szó egyébként csak kilencszer szerepel a regényben, a magyar változatban tizenegyszer. A leghangsúlyosabban talán azon a ponton, ahol Otsuka kollektív “halálkórusából” kiszól egy leleplező erejű hang: „Elfelejtettük Buddhát. Elfelejtettük Istent. Olyan fagyosságot hoztunk létre magunkban, ami azóta sem engedett fel. Attól félek, meghalt a lelkem.” Mi ez, ha nem a talajvesztettség élménye? Mi ez, ha nem a tengerbe esés tragikus, célt tévesztett mementója?
Kovács Gábor