Zarathustra és a verebek -naplótöredékek

Objective Poster No 293 - Severino Canepa, 2019

Furcsa dolog történt. Séta közben úgy mentem el a varjak mellett, hogy azok odébb sem rebbentek a sárgába forduló, őszi réten. Sőt, bármennyire közel mentem hozzájuk, nyugodtak maradtak. Még a fiatalabb, bársonyfejű varjak sem zavartatták magukat, pedig ők rendszerint ijedősebbek, mint az öregek. Ez mindenesetre szokatlan a varjaktól. Sokkal elővigyázatosabbnak ismerem őket. Talán valami volt a levegőben, mert úgy viselkedtek velem szemben, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy köztük járkálok.

  Régóta ismert dolog, hogy ezek a koromfekete, fénylő tollú madarak gondolkodó lények, egy ezópusi mesében például a szomjas varjú követ dob a korsóba, amelyben alacsonyan áll a víz, és mivel a kő magasabbra szorítja a vizet, a varjú is csillapítani tudja a szomját. 

Mondok még egy különös példát. Amikor a varjak körülveszik nyájuk egy döglött tagját, egyszeriben csak abbahagyják a bánkódásra emlékeztető sétálgatást, s megpróbálják kideríteni társuk halálának okát. Ráadásul ezt nem valamiféle meséből veszem, hanem az Animal Behavior című tudományos folyóiratból, amelyben amerikai kutatók megállapítják, hogy a varjak igen ravasz madarak, olyannyira, hogy képesek még az őket érintő gyilkosságok felderítésére is. Ez pedig nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha ismerik az ölés fogalmát…

Azt hiszem, hogy ez olyan rejtély, amin még Agatha Christie híres magánnyomozó figurája, Hercule Poirot felügyelő is joggal elcsodálkozna. Poirot figurája persze nem véletlenül jut eszembe. Az Ackroyd-gyilkosság című Agatha Christie regényben ugyanis a következő emlékezetes párbeszédet folytatja le Raglan felügyelővel:

    – Aha! – kiáltott fel Poirot. – Nekem is ez a jelszavam. Módszer, rend és a kis szürke   sejtek. 

    – Sejtek? – bámult el a felügyelő. 

    – Az agy kis szürke sejtjei – magyarázta a kis belga. 

    – Ó, persze, de hát azokat, azt hiszem, mindnyájan használjuk. 

    – Többé-kevésbé – mormolta Poirot.

Ami tehát a varjakat illeti, bizonyára nincsenek híján a Poirot által is nagyrabecsült kis szürke sejteknek, annál is inkább, mivel az ő agytömeg/testtömeg arányuk az egyik legnagyobb az állatvilágban. Ebből adódóan nem lehet véletlen az sem, hogy görög mitológiában, ebben a minden ízében emberi mondavilágban, Apolló isten még féltékeny is lett a varjú csavaros észjárására.

A monda szerint az történt ugyanis, hogy Apolló, aki a a gyógyítás, a vadászat és a művészetek istene volt, elküldte a varjút, hogy hozzon neki egy kis vizet. A varjú elment, de útközben merő kényelemből egy fügefához telepedett le és enni kezdett, végül eszébe jutott küldetése. Gondolta, hogy Apolló mérges lesz, így elhozott egy kígyót a vízből, és hosszas távolmaradása okaként azt mesélte isteni megbízójának, hogy a kígyó megtámadta és késleltette őt. Apollót azonban nem tudta becsapni, aki végig sem hallgatva a madár mondókáját a vizes kupát, a kígyót és magát a varjat is hirtelen a levegőbe hajította. Majd megparancsolta Hidrának, egy kilencfejű tengeri szörnynek, hogy sose engedje a varjúnak, hogy vizet igyon a kupából. De ez még nem volt elég a dühös Apollónak, aki isteni hatalmánál fogva azt is értésére adta a varjúnak, hogy ezentúl nem énekelhet többet, csak károghat.

Igen, valahogy így gondolkodhattak a varjakkal kapcsolatban az ókori hellének. Csakhogy van itt egy aprócska probléma, ami nem hagy nyugodni. A varjút ugyanis érzésem szerint hiába próbálja az ember évezredek óta emberi tulajdonságokkal felruházni, a valóságban mindig kibújik ezek alól. Éppen ez a vadsága az, ami miatt szimpatikus a számomra. 

A varjún ugyanis - akárki akármit is mondjon - már első pillantásra látszik, hogy intelligenciája nem emberi, még ha a görög mitológia és annyi más színes történet így is akarja láttatni. Ráadásul, ha igazán jellemző vonást keresünk a varjúban, akkor sokkal inkább az idegensége és az elkülönülésre hajlamos méltósága a szembetűnő. Az a mód, ahogyan átnéz az emberen, mint egy üveggolyón a szikrázó napfényben.

Kovács Gábor