Megtalált interjú

/Kovács Gábor - fotó: N.E./

Liszt Antal beszélgetése Kovács Gáborral

A váratlan horizontok technikája

Pünkösd környékén szólt a barátom, hogy talált egy kazettát, egy 1988-as interjút tartalmaz, amelyet én készítettem vele. Meglepődtem, mert már nem emlékeztem rá, hisz azóta egy könyvkiadás kapcsán már egy másik jól sikerült irodalmi est is volt. De, amikor elolvastam a régi interjút, azonnal emlékeztem azokra a beszélgetésekre, amelyek mindig izgalmasak voltak. A keresésről szóltak, hogyan fejtsük meg a világot. Most, újraolvasva jöttem rá, hogy már akkor tudtuk a legfontosabbat, a kommunikációnk egyfajta sajátos kommunió volt és most is az, mert az interjú ma is annyira friss, mintha nem telt volna el azóta három évtized.

Ajánlom szeretettel.

Liszt Antal

L.: Mikor találkoztál először a versolvasás örömével, illetve mikor érintett meg a versírás sajátos varázsa és izgalma?

K.: Az biztos, hogy nem az általános iskolában. Sőt, amikor izgalmassá vált számomra, hogy valamit leírjak, valamit szavakból összerakjak, azt sem úgy éltem meg, hogy verset írok, hanem, hogy valami mágikus dolog történik velem, szabaddá

és rugalmassá válik a tudatom, ugyanúgy mintha csak festenék, vagy rajzolnék egy üres papírlapra. Jól emlékszem arra a pillanatra, talán 15 vagy 16 éves lehettem, amikor először éltem át a versírás varázserejét. Sivatagi jelenet címmel a következő

verset írtam, matematika óra alatt, a Komarov Gimnázium egyik iskolapadjában:

Jeleket látok arcodon szomorúságodból,

remélem a tevéket megölni nem akarod,

gyere ülj mögém, induljunk,

s meglepődnek a kis állatkák,

mert mi valahol a sivatag mögött

fehér kenyereket hajigálunk.

L.: Tehát ezt a bizonyos mágikus erőt a saját verseden keresztül érezted meg? Mások versein keresztül nem?

K.: Az később volt, amikor fölfedeztem a kínai költőket: Li Taj Po-t, Tu Fu-t, Po Csü-ji-t és társaikat, ők voltak azok, akik először hasonló hatást gyakoroltak rám, akiknek rögtön és nagy erővel megragadott a költészete.

L.: Arra emlékszel, hogy mi volt az a konkrétum, ami miatt a Sivatagi jelenet c. versedet leírtad?

K.: Hogyne, az akkori fantáziaélményeimet próbáltam úgy megfogalmazni, hogy azok valamiképpen megtartsák elevenségüket, és fontos volt számomra az is, hogy a szöveg meglepő legyen és veszélyes. Akkor az volt a határozott érzésem, hogy ez sikerült. Hozzáteszem, ma sem, tehát 15 év múltán, sem érzek másképp.

L.: “Meglepő és veszélyes”, más költőknél is tapasztaltál ilyesmit? Például az előbb említetted a kínai költőket…

K.: Hát, azoknál egészen mást láttam. Ezt a két dolgot – a meglepő és veszélyes minőséget – inkább magamtól vártam, sőt, ebben az esetben az volt az érdekes, hogy mintegy magamban fedeztem fel őket, persze ez akkoriban nem tudatosult így bennem, csak úgy éreztem, hogy itt valami olyan titkos rendező elvről van szó, amit nem szipkázhattam máshonnan, hanem újra és újra én raktam és rakom össze

valamiképpen.

L.: Más műfajok esetében is éreztél ilyesmit?

K.: Feltétlenül, például a képzőművészeti alkotások kapcsán. Mondanom sem kell, hogy tulajdonképpen a vers is képekből áll.

Engem egészen korai gyermekkoromtól foglalkoztattak a képek, szerettem rajzolni és festeni. Később rájöttem, hogy ez szavakkal is lehetséges.

L.: Milyenek ezek a képek, hogyan helyezkednek el a valóság és a fantázia világában?

K.: Lényegében mindegy, hogy külső vagy belső látványról vagy azok keverékéről van szó. Ami engem izgat, az egy olyan mozgalmas látvány, amiben éppen az az izgalmas, hogy nem lehet azonnal látni, hanem csak fokozatosan bontakozik ki, azt is lehetne mondani, hogy ez a váratlan horizontok technikája. Ennek az a lényege, hogy sosem tudod, hogy mi lesz a következő pillanatban, úgy épülnek föl a képek,

illetve a szavak úgy jönnek egymás után, hogy mindig valami meglepő következik, valami izgalmas, és amikor vége van például a versnek, akkor sejlik föl az egész kép a maga konkrét valóságában.

L.: A versírás középiskolás korod óta folyamatos tevékenység, vagy alkalomszerű, vagy esetleg akkor, amikor ilyen horizontváltásokat, ilyen jellegű látványokat meg tudsz fogalmazni, akkor írsz?

K.: A versírás számomra nem folyamatos tevékenység. Több olyan időszak is volt az életemben, amikor egyáltalán nem foglalkoztam vele, mivel másra figyeltem, másra koncentráltam, ezért a versek egyszerűen kimentek a képből, a másik dolog, amire rájöttem az, hogy a versírást nem lehet erőltetni.

L.: Végül is verset írni és pedagógiai tevékenységet folytatni más-más dolog, mégis, párhuzamba állítható valamiképpen ez a két tevékenység? Konkrétabban, a veszélyes és a meglepő kategóriák a pedagógiában is megtalálhatók?

K.: Nevetés… (a szerk.) – Azt hiszem, hogy igen, nagyon is megtalálhatók, hiszen számomra ez a fajta megközelítés azért jelenhetett meg így az alkotás folyamatában, mert az életből lestem el azt, megfigyeltem, hogy az igazság felszínre hozatalához, és így a létezés egészéhez van köze, függetlenül attól, hogy valaki szakmáját tekintve tanító, virág-kötő vagy bármi más. A fontos az, hogy valamiképpen ezt az erőt legyen bátorsága a saját életében pozitív értelemben kibontakoztatni. Más szavakkal, ahhoz, hogy az ember a mai világban megtalálja a helyét és kivívja egyéni szabadságát bizonyos értelemben veszélyesnek és meglepőnek kell lennie, tehát a költészet központi erejével kell kapcsolatba kerülnie, amely mindig is szembefordult a konformitással és a lefokozott létezéssel.

L.: Mi ez a központi erő és miért tartod ennyire fontosnak?

K.: Ez az erő az én felfogásomban tulajdonképpen a művészet ereje, ami valamiképpen mindig is a függetlenség és a mágia körébe tartozott és tartozik ma is, s lényegében azért fontos, hogy az ember általa emberként tudja élni az életét.

L.: Most erről kellene bővebben beszélni.

K.: Rendben. Kezdem talán a függetlenséggel. Ami engem illet, a függetlenséget nem úgy képzelem, hogy az ember a környezetétől elszakadva próbáljon valamit kezdeni, ellenkezőleg, ez számomra egy belső szabadságot jelent, amit fejlesztve az ember még hatékonyabb tud lenni a környezetében, még jobban bele tud folyni az életnek a hajszálereibe, tehát pontosan a saját környezethez való visszatérést jelenti, nem pedig a tőle való elszakadást. Nyilvánvalóan nem egy olyan függetlenségről beszélek, ami fütyül a világra, hanem tudatosan és szabadon akar hatni a világban. Ennek persze minden ellentmondani látszik a hétköznapokban. Általában nem szeretik az akadékoskodókat. Mindezek ellenére az ilyen értelmű függetlenségnek központi jelentősége van, hiszen csak akkor tudunk a világhoz alkotó módon viszonyulni, ha tudatunkat egyre inkább megművelve próbálunk hatni a magunk és mások életére. Azt mondhatnám, hogy az ilyen értelmű függetlenség a jövőre nézve mindenkinek elemi érdeke.

L.: Nem lehet, hogy egy ilyen értelmű függetlenség kialakításának a legnagyobb akadálya éppen az emberekben lévő félelem?

K.: Ez nagyszerű kérdés, köszönöm! Induljunk ki az ellenkezőjéből, ami talán megvilágítja eddigi beszélgetésünk lényegi vonatkozásait is. Tehát éppen a félelemnélküliség az, amiről itt szó van, és éppen a félelemnélküliség az, aminek ebben a világban “veszélyes és meglepő” jellege van. Ebből adódóan, amikor ezekre a kategóriákra hivatkozom, akkor tulajdonképpen a félelemnélküliségről beszélek, hiszen a hétköznapi életben minden arra ösztönöz téged, hogy valamitől tartsál, valaminek próbálj megfelelni, azaz valamihez, ami adott és nem lehet kritika tárgya, próbálj idomulni.

L.: Mi a félelemnélküliség?

K.: Az a dimenzió vagy léthelyzet, amelyben fenntartás és félelem nélkül képes vagy kifejteni a saját energiádat. Más szavakkal, a félelemnélküliség egy olyan optimális állapot, amit én emberinek neveznék.

L.: Most térjünk vissza a versekhez. Az a benyomásom, hogy a verseidben alapállásod alapvetően mindig egyfajta metafizikai alapállás, ami viszont rendszerint a tökéletes konkrétságból, mondhatni hiperrealisztikus alapokból indul. A “váratlan horizontok” technikája pedig éppen arra szolgál, hogy álláspontodat és az ahhoz vezető mozgást érzékeltesd és a maga teljességében kifejtsd.

K.: Megtisztelő ez az értékelés, ezt én így sosem gondoltam végig, az az igazság, hogy alapvetően ösztönös alkat vagyok. Ha szabad így mondanom a megvalósításból indulok ki, s csak utána gondolkodom el a hozzá vezető útról. Ez van, amikor jó, van, amikor nem.

L.: Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy tudnál-e egy olyan példát mondani a félelemnélküliséggel kapcsolatban, ami iskolai – adott esetben tanár-diák –szituációban is értelmezhető?

K.: Aki valaha is tanított huzamosabb ideig egy iskolában, tudja, hogy adódhatnak úgynevezett durva szituációk is, amikor a gyerekek úgymond “ledobják az ékszíjat”, s úgy viselkednek, mintha nem lennének normálisak, káromkodnak vagy durván megsértenek másokat, akár a tanáraik ellen is fordulhatnak. Fontosnak tartom, hogy ezekhez a magatartásformákhoz is elfogadóan, elemző módon tudjunk viszonyulni. A sima retorzió vagy megfélemlítés általában eredménytelennek bizonyul. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a probléma gyökere – az elfojtás vagy a félelem légkörében – nem válik láthatóvá. Nem lehet tudni, hogy valójában miről is van szó. A legtöbb tanár agresszívvé válik ilyen helyzetekben, és nyomban rendet akar tenni. Csakhogy ez a rend nem az igazi rend, hanem és ez fontos, csak látszat rend. Ez utóbbi pedig a gyerekeket nem érdekli, pontosabban, nem érinti meg igazán.

L.: Világos, hogy a pedagógus, pontosan a vele szemben támasztott merev követelmények miatt, egyfajta külső rendet akar létrehozni. Más szóval többszintű félelem munkál benne. Az egyik szint például az, hogy meghatározott külső elvárásoknak feleltesse meg a gyerekeket, a másik szint pedig az, hogy nem meri igazán azt a rendet használni, ami a gyerekekben létező rend.

K.: Sőt, mindezekkel egyetértve, azt a rendet sem meri használni, ami saját magában létezik, pedig ez valójában hivatali kötelessége lenne. Röviden, ha a pedagógus látszat rendet akar produkálni, akkor fél valamitől vagy valakitől, aki úgymond a háta mögött áll. Ilyenkor van szükség a legnehezebbre, arra a félelemnélküliségre, amiről korábban beszéltünk. Tehát a függetlenség, a merészség és a félelemnélküliség mind-mind fontos tanári tulajdonságok is kellene, hogy legyenek.

L.: Igen, ez szerintem is nagyon fontos eleme a tanítás folyamatának. Még egy pedagógiával kapcsolatos kérdés, mit tartasz a gyerekek energiáiról?

K.: Úgy érzem, hogy azok az energiák, amikkel a gyerekek rendelkeznek, csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa és felszínre tudja hozni őket. Nemigen hiszek abban, hogy vannak úgynevezett reménytelen esetek.

L.: Véleményed szerint egy iskolában mikor vannak optimális helyzetben a gyerekek?

K.: Erre egyszerű a válasz, akkor vannak optimális helyzetben, ha nincsenek megfélemlítve, s olyan természetesen használják saját energiáikat, hogy észre sem veszik.

L.: A tekintély és a hierarchia ettől függetlenül létrejön.

K.: Igen, a tekintély létrejön, csak az a kérdés, hogy ez a tekintély belső bizalmon és tiszteleten alapul-e, vagy egy ismeretlen, fenyegető erőtől való menekülési kényszeren. Ez utóbbit én semmilyen körülmények között sem tartom valódi tekintélynek.

L.: Végezetül egy lényegbevágó kérdés, gyakran használod a “saját energia” kifejezést, mi jelent számodra az, hogy saját energia?

K.: Nevetés… (a szerk.) – Ez egy kicsit ellentmondásos így, mert minden dolog megnevezés kérdése, tehát én mondhatom valamiről, hogy a saját energiám, mert az egy bizonyos szituációban az én energiámnak tűnik, viszont, ha más nézőpontból közelítem meg a kérdést, akkor azt mondhatom, hogy semmiféle saját energia nem létezik a világon, hiszen ahogy a Bibliából is tudjuk, semmi sem adatott az embernek,

amit ne felülről kapott volna. Tehát ez magyarul azt jelenti, hogy az ilyesféle meghatározásnak, hogy enyém, tiéd vagy bárki másé…, bizonyos szempontból nincs jelentősége. A lényeget illetően, valójában itt másról, valami sokkal átfogóbb és egyetemesebb dologról van szó. Arról az energiáról, ami tulajdonképpen az egész világot mozgatja, attól függetlenül, hogy tudatában vagyunk-e ennek, vagy sem. A

költészetben is talán az a legfontosabb, hogy át kell törni bizonyos korlátokat, annak érdekében, hogy a költő csatlakozni tudjon ehhez a bennünk rejlő, ugyanakkor egyetemes érvényű energiához, kiegészítve ilyen módon töredék- és esendő önmagát.

L.: Köszönöm a beszélgetést!

K.: Én is köszönöm