A szemek titka

/Michele Perfetti - Blà blà, 1968/

Valószínű, hogy már egy ideje figyeltek, mielőtt megszólítottak volna. Aztán halottam a hangjukat, de még nem ismertem fel, hogy kik is szólítanak, pontosabban, hallottam, hogy valakik kitartóan a nevemet ismételgetik. Feléjük fordulva hirtelen kívülről láttam magamat, mintegy az ő szemükkel, ahogy fekete télikabátomban és ugyancsak fekete siltes sapkámmal feszengek a meleg, tágas, központi előtérben.

Nem is olyan régen, mondhatni, a közelmúltban még kolléganőim voltak, akik a fenti módon, tágra nyílt macskaszemekkel figyeltek rám. Mindketten angoltanárok, azaz angol szakos kolléganőim voltak néhány évig, amíg egy iskolában, egy tantestületben dolgoztak velem. Hogy is nem vehettem észre őket?, talán mert túl korán hagytam köddé válni emléküket magamban közvetlen ismerőseim közül. Egy ideje ugyanis mindketten feljebb léptek a hivatalos ranglétrán, az egyetemi világ felé. Így lettek divatos szóval pályaelhagyók. Én meg maradtam az általános iskolában, olyannyira, hogy nincs is – és már nem is lesz – más tervem. Egy ilyen pályaváltás a mi köreinkben körülbelül akkora szintkülönbséget jelent, mintha valaki egyszerű bányászból hirtelen előkelő irodistává válna. Láttam is rögtön arcukon a nagy változást. Az egyikük éppen akkor iratkozott be a helyi, mit helyi?, itt egyenesen a központinak nevezett könyvtárba, mert hogy már van ideje olvasni is, ha éppen erre szottyan kedve.

– Nekem is van időm olvasni, ha másképp nem, lopok magamnak – vágtam vissza nekik kissé lobbanékonyan – mire mindketten mosolyogni kezdtek.

– Cseppet sem hiányzik a régi, jó általános iskola? – kérdeztem tőlük némi kíváncsisággal, bár válaszuk valamiért nem volt előttem kétséges.

– Egyáltalán nem hiányzik – válaszolták röviden és egybehangzóan. Amióta eljöttünk mindenre van időnk – tette hozzá L, aki újdonsült munkahelyén tanügyigazgatási munkatárs lett. S munkakörébe olyan nyalánkságok tartoznak, mint például a levelező tagozatos hallgatók tanulmányi ügyeinek szervezése adminisztrációs feladatok bonyolítása: beiratkozás, félévképzés, félévzárás, leckekönyvek kezelése, hivatalos bejegyzések, átkreditálások bejegyzése, diplomadolgozatok átvétele, regisztrációja, tanszékre juttatása, stb. Szóval, aprócska munkák szinte nulla feszültséggel. És ez egyáltalán nem mindegy. Innen visszanézve persze az általános iskola zajos világa valóságos pokolnak tűnhet. Mert ott van ugye az a rengeteg gyerek, ráadásul mindegyiknek van valami problémája, nem is beszélve a mindent elborító és többnyire értelmetlen adminisztrációról. Így nem csoda, ha egy idő után az embernek mindenből elege lesz. És hol van akkor még a nagybetűs – nem kell, hogy feltétlenül értelmiségi, de legalább értelmes – élet? Igazság szerint először Z hagyta el az iskolánkat, ő ügyvivő szakértőnek és egyben tanulmányi előadónak szegődött el a mi kisvárosi, de színvonalas kampuszunkhoz. Elég az hozzá, hogy miután belekóstolt az ottani világba, hívogatni, csábítani kezdte L-t is, mondván, hogy milyen jó is ott a szellemi légkör, a tisztességes illetmény és minden egyebek. Hát így történt.

Tévedés ne essék, ezek a nők, az én kedves, volt kolléganőim, kiemelkedően intelligensek, csak éltek a lehetőséggel, ami így, vagy úgy útjukba került. A magam részéről egyáltalán nem ítélem el őket azért, amit tettek. Az egyetlen dolog, amit konstatálnom kellett e röpke találkozás kapcsán, hogy már nem egészen ugyanazok, akiknek én korábban ismertem őket. Volt idő, amikor gondolkodás nélkül azt mondtam volna, hogy azért lettek némileg mások, mert valahogyan “megcsapta őket a nyolc világi szél”. Vagy ha nem is mind nyolc, a nyolc közül valamelyik biztosan. E jelképes, buddhista szóhasználat szerint ugyanis ezek a szelek látszatra ugyan kedvező-, valójában azonban csak szenvedést eredményező remények. A beavatottak röviden és hétköznapi nyelven így írják le őket:

1. A boldogság naiv reménye,

2. a szenvedéstől való rettegés,

3. a hírnév vagy kellő megbecsülés reménye,

4. a jelentéktelenség miatti félelem,

5. a dicséret reménye,

6. a szégyenben maradás miatti rettegés,

7. a nyereség reménye,

8. és végül a veszteség miatti félelem.

Mindez persze igaz is lehet meg nem is, akinek nem inge, ne vegye magára. Más szóval – és ebben meglehetősen biztos vagyok – nincs olyan dolog ezen a világon, ami ne lenne valamiképpen viszonylagos. Az én kolléganőim szemében mindenesetre azt láttam, hogy ezt a kérdéskört, mármint, hogy ki hagy el kit – vagy mit – és miért, nem árt lazábban és körültekintőbben kezelni. Körültekintőbben, már csak azért is, mert az ok és okozati összefüggések végtelen láncolata kígyózik bennünk, s ebből adódóan ritkán értjük és ritkán látjuk a felvillanó igazságot.

Például a nyolc világi szél sem képes ártani szélcsend idején.

Kovács Gábor