A költő mint haszontalan professzionista - olvasónapló

Gondolatok Hernádi Gyula verseiről

/Hernádi Gyula - fotó: MTI/

Hernádi Gyula: Isten a konyhában vérzik - válogatott versek (szerkesztő: Tüskés Tibor), Pátria nyomda, 1991

„Apám jegyző volt, ahogy mondani szokták, középosztálybeli környezetben nőttem fel. Pannonhalmán éltem, amit óriási szerencsének tartok, mert a fölöttünk magasodó kolostorban száz pap lakott, akik egy félmilliós könyvtárral rendelkeztek. Ennek vezetőjéhez, egy civil bácsihoz sikerült közel férkőznöm, úgyhogy már tizenkét éves koromban olyan »pikáns« könyvekhez juthattam hozzá, mint Freud munkái, Nietzsche művei, és még sok más.” – mondja egy interjúban Hernádi Gyula, aki írói pályája kezdetén, 1955-ben a Csillag folyóiratban jelentkezett először verseivel. Ettől kezdve – szinte búvópatakként – rejtve maradtak a nagyközönség előtt versei, hogy harminchat év múltán egy válogatás formájában (Isten a konyhában vérzik, 1991) végre ismét napvilágot lássanak. Nem csoda hát, hogy regényei, színpadi művei, és nem utolsó sorban Jancsó Miklós filmjeihez írt forgatókönyvei sokkal inkább kötődnek nevéhez, mint versei.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az utóbbiak hangvétele fölismerhetetlenül elütne a tőle megszokottól. A groteszk, helyenként ironikus ábrázolás, valamint az abszurd színház helyzetképei áttételesen ugyan, de megjelennek és éreztetik hatásukat a lírai művekben is.

Hernádi Gyula verseiben is elég szabad ahhoz, hogy szellemének közelében ne érezzük a ránk akasztott, hétköznapi ballasztok keltette aggodalmakat. A Hernádi-jelenség (mert meggyőzően az) provokatív jellege ellenére mindig visszahoz valamit az Atyák bölcsességéből, mely olyannyira profán, hogy már-már prófétikus. Hogy mi ez a bölcsesség? Talán éppen az a tudat, hogy a világ bár végtelenül nagy, mégis valamiképp minden pontja középpont. Innen az erő és bátorság, ami nem ismer mást csak legbelsőbb, önnön mértékét, s ennél fogva hamisítatlanul egyetemes.

A fentiekben vázolt „önazonosításra” két példa:

Jézusok nélkül élek,

magam vagyok az ember fia,

Pilátusként mosakszik a fájdalom,

ez a szarházi szemantika.

(Esemény-horizont, 15.)

Sztaniolban sült heréimmel

kopogtatok nálad,

éveim helyett sütkérezem benned,

én vagyok a huszonegyedik század.

(Esemény-horizont, 10.)

Hernádi erőteljesen gondolati lírájában világi foglalkozásai aligha hagytak nyomot, mert – ki hinné, közelebbi ismerősein kívül – : dolgozott a hajózásnál, a timföldiparban, az autótartozékok gyárában, a tükör- és síküveg csiszoló vállalatnál, és még a minisztérium tervhivatalában is. Látszólagos pesszimizmusa ellenére (melyet a beszédes verscímek csak alátámasztanak: A mindennapi Guillotine alatt, Lépéskényszer a depresszió küszöbén, Az ember talán én vagyok, Az iszony ábécéje, stb.) azok közé a költők közé tartozik, akik alapvetően kívánatosnak vélik, hogy az ember ne tartsa magát rossznak vagy javíthatatlannak. Éppen annak érdekében, hogy ne legyünk megrögzöttek és földhöztapadtak, vállalnunk kell a nagyobb távlatot, a nagyobb életet „egyre vakmerőbben, egyre éhesebben…” Ennek az életérzésnek egyik kicsúcsosodása az a tüzes, vad erotika, mely szerelmes verseiben megjelenik, és nem egyszer bizarr képalkotásokba csap át:

Tágra nyílt szemmel fekszel,

felülnek csiklódra a legszebb huszárok,

elvágtatnak fölöttünk, ujjonganak,

megtelik önmagaddal nyílásod,

- ez az angyalszínű árok.

(Mosolygó gyíkok – részlet

Nyitott, kurva testeddel etettél,

boldog hűtlenségemre éheztél

legbelső udvaromra telepedtél,

törékeny hitemre álltál, megütöttél…

(Temetés – részlet)

Ez a fajta költői attitűd, mely fölnyitja a kultúr-tabukból épült zsilipeket, és eltávolítja az álszemérem csomagoló szavait, bármilyen mélyről indít, szabaddá teszi a szavakat. S ha a szó szabad, haszontalanná válnak körülírásaink:

Annyira isten vagy bennem,

hogy amikor látlak,

lekopnak létezésemről a ragok…

Örökre nyitva a szám;

egyetlen boldog üvöltés vagyok.

(Szerelem – részlet)

A mindennapi Guillotine alatt című fejezet után, melyben a szerző az 1950-1990 közötti időszakban írt versekből ad válogatást, egy 1990-ben írt ciklus következik, melynek már a címe is mulatságos, abszurd módon hajmeresztő: Az idő ijedtében hányni kezd. (…)

És itt kell említést tennünk azokról a versekről, amelyek tartalmilag valamely bibliai tárggyal vagy történettel kapcsolatosak. Ez a témakör egyébként át- meg átszövi a kuriózumszámba menő kötetet. Nem mintha Hernádi vallásos költőnek mutatkozna, de az sem állítható teljes bizonyossággal, hogy vallástalan. S éppen ez a feszítő ellentmondás az, melyben tetten érhető az időzített meghökkentés nagymestere, az abszurd-álcás „budapesti Szindbád” – mint ahogy érzékletes utószavában Konrád György nevezi a szerzőt.

Hernádi Gyula istenes verseiben ugyanis nem a „közkeletű” istenség jelenik meg. A versekben nyomon követhető hit és hitetlenség is több, mélyebb, mint a puszta vallás-tevés, mert állítás és tagadás a legnagyobb nyíltsággal egybefonódik, majd válik el ismét, s így egyfajta sajátos, egyéni – kispolgári képmutatásoktól mentes – költői metafizikát teremt. A betlehemi idill Hernádi rusztikus, rubensi formavilágában így fest:

A pásztorok morognak,

örülnének egy kis grognak,

aranyékszer sír a savban,

hideg van a sivatagban

(Karácsony – részlet)

Az Ateista beszéd című záró versben talán még tisztább ez a képlet:

Sétáltam, regényt olvastam,

anyákról, apákról,

megbillent a szél,

leesett az éretlen fákról.

Rájöttem,

nem lehet elkergetni,

pedig van nálam ördög és pálca.

Ha ő nem, hát a fia!

Lökdösnek az úton, szidalmaznak,

hátamon Jézus Krisztus a málha.

(Ateista beszéd – részlet)

A fenti idézetek értelmében az ihlet sokat gúnyolt fogalma is új értelmet nyer Hernádinál. Számára ugyanis rendkívül fontos az önirónia és a társadalmi konformizmustól való szabadulás. Nem véletlen tehát, hogy ez utóbbi tulajdonságot tartja a leghitványabb emberi jellemvonásnak. A „kötelező” és „elfogadott” szabályok (valamely nemes cél érdekében történő) egyéni átlépése ellenben az emberben olyan lelki atmoszférát teremt, mely nyugodtan nevezhető valódi és élő ihletnek. Ihletnek a sötétségben.

Kovács Gábor