Jaj, Jenőkém, jaj, Jenőkém!

Miután anyám meghalt, kezembe került titkos, önéletrajzi naplója, melynek az Emlékezés címet adta. Szorongva kezdtem olvasni. Valamiféle csalódástól tartottam, ami aztán fokról-fokra csodálkozássá változott bennem. Csak az író ember tudja igazán, hogy maga az írás mennyire csúszós, sikamlós terület, amelyen a gyakorlatlan delikvens könnyen orra bukik. Furcsa, de féltettem anyámat, nehogy ez történjen vele is.

Ez a kézzel írt napló mindössze harmincnyolc oldal, most már nyugodtan elmondhatom, nemcsak külalakra-, írásképileg szép, hanem tartalmát tekintve is. Hű tükre egy viszonylag egyszerű, csendben leélt életnek. Van benne egy különleges fegyelmezettség, ami célratörő, rövid mondataiban minduntalan visszaköszön. Úgy vélem, az egyházi iskola hatásán kívül ez belső, lelki alkatának is köszönhető. A korai, meghatározó jellegű iskolai hatásokról mindenesetre így ír: “A zárdába szerettem járni. Elég jól tanultam és az osztályfőnököm, Mater Ambrozia szigorú, de igazságos apáca volt.” 

A napló tanúsága szerint anyám rejtett keserűségének egyik oka sokáig az volt, hogy otthon az idősebb fiútestvérek – akik hozzá ellentétes módon viszonyultak – bizonyos előnyöket élveztek a családban, ők voltak a kedvencek. Az öltözködés terén például sokáig csak az ő levetett ruhájuk jutott neki, az igényeiben mellőzött kishúgnak, az örökös harmadiknak.

Íme egy jellegzetes példa a naplóból: “Karcsi bátyámat nagyon szerettem. Ha kellett, segített tanulni, ha játszani volt kedvem, akkor játszott velem. Kedvenc szórakozásom volt a birkózás. Azt gondoltam, hogy én vagyok az erősebb, mert mindig én nyertem. Olyan jó volt, hagyta, hogy én nyerjek, legyen meg az örömöm. Gyengéd volt velem, éreztem, hogy szeret. Én voltam az ő Pilikéje. Mindig így hívott, ha érezte, most szeretetre van szükségem. Jenő bátyámnak teljesen más természete volt. Vele nem lehetett játszani. Durva volt és sokszor sírás lett a vége. Nem is kezdeményeztem vele semmilyen játékot.” 

A két fiúból tanár, később iskolaigazgató lett, történetem szempontjából azonban ennek nincs különösebb jelentősége. Hacsak nem az, hogy valamilyen titokzatos okból –  szinte akaratom ellenére  – én magam is tanár lettem.

Nagyot ugrok az időben egészen anyám halálos ágyáig. Mivel nem akartuk kórházba adni, nővéremmel vállaltuk otthoni gondozását. Nyár volt és fokozatosan romlott az állapota. Olyannyira, hogy egyszer csak beállt nála a haldoklás – mint kiderült  több napig is elhúzódó – procedúrája. Ennek lépcsőfokait nem kívánom itt részletezni, csak az utolsó stádiumot, melyben anyám számára egy különös, mondhatnám, elemi erejű látomás is megjelent.

Ha igaz az, hogy a másvilágról küldenek valakit, aki átsegíti az életből távozót odaátra, akkor itt, előttem és a nővérem előtt, minden valószínűség szerint ez történt.

Anyám hosszasan csak két mondatot ismételgetett, az egyik ez volt: Jaj, Jenőkém, jaj, Jenőkém! Tudtam, hogy a bátyját hívja, aki megállt valahol a távolban. Ebben egészen biztos voltam. Ezt követte a második egyszavas mondata: Menjünk! Menjünk!

Nagyon észnél kellett lennem, mert tudtam, éreztem, hogy most utoljára beszélhetek anyámhoz. Egyébként, ha erre gondolok, ma is hálát adok a Teremtőnek, hogy ebben a kritikus pillanatban nem veszítettem el a fejemet. Pedig a halál vonzása miatt, amit itt, mint valami mágneses erőt érzékeltem, erős volt a késztetés bennem, hogy anyámmal együtt menjek át én is a határon túlra, hacsak képzeletben is, hogy elkísérjem. Ennek ellenére persze tisztában voltam vele, hogy ez nagy hiba lenne. Ugyanis a következőt mondtam neki: Egyedül kell odamenned hozzá, mi most nem tarthatunk veled, csak menj nyugodtan, ne félj semmitől!

Ezek voltak az utolsó szavaim szegény anyámhoz. Igazság szerint még most is meglepődöm hideg józanságomon, de nem ez a legfontosabb ebben a történetben, akár elfogadja valaki valóságként az itt leírtakat, akár nem. Számomra ugyanis mindmáig sokkal elképesztőbb az a tény, hogy végül a másvilágról nem Karcsi bátyja jött elé, aki mindig is szerette, hanem – ki tudja, mi okból – a korábban zord Jenő.

Kovács Gábor